A leopárdok is képesek stresszelni: ez okozza bennük a feszültséget
2024. 09. 17.
2024. 09. 17.
A leopárdok elképesztően sokoldalú ragadozók. Ezek a rejtőzködő nagymacskák képesek sikeresen megvetni mancsukat bármely olyan élőhelyen, amely elegendő prédafajt biztosít, és amely megfelelő fedezéket nyújt lesből támadó vadászati stílusukhoz.
A leopárdok jól alkalmazkodnak az emberekhez közeli környezetekhez is, ez azonban gyakran konfliktusba sodorja őket a fajunkkal. Dél-Afrikában az 1980-as évek végétől vált világossá, hogy bár a védett területek fontos szerepet játszanak a leopárdvédelemben, az ország legmegfelelőbb leopárdélőhelyeinek nagy része a védett területeken kívül esik, gyakran magán- vagy közösségi tulajdonban lévő földekre. Ez pedig azt jelenti, hogy a leopárdoknak olyan földeken kell navigálniuk, amelyeket mezőgazdasági vagy bányászati tevékenységre szántak. Ennek eredményeként számos fiziológiai, környezeti és pszichoszociális tényezőnek vannak kitéve, amelyek stresszt okozhatnak náluk.
Bár elsőre nem biztos, hogy logikusnak tűnik, az akut stressz tulajdonképpen elengedhetetlen a gerincesek túléléséhez. Például egy impala levadászása rövid távon stresszes lehet, de a sikeres vadászat a túléléssel egyenlő. Ezzel ellentétben a hosszabb ideig tartó, egymást követő vagy egyidejű stressztényezők jelenléte, mint például az állandó emberi kapcsolat elkerülésének nyomása, krónikus stresszt eredményezhet. Ez más tényezőkkel kombinálva, befolyásolhatja a már egyébként is sebezhető faj hosszú távú egészségét és túlélését.
De hogyan mérjük meg a leopárdpopuláció stressz-szintjét anélkül, hogy további megterhelést okoznánk neki? Andrea Webster, a Pretoria Egyetem Emlőskutató Intézetének posztdoktori ösztöndíjasa erre is rájött! Eredményei azt mutatják, hogy bár az állatok mindkét helyszínen viszonylag megszokottak voltak, a lakóövezetben élők stresszesebbek voltak, mint a vadrezervátumban élők. A vemhes nőstények vagy a kölyköket nevelők stresszhormonszintje volt a legmagasabb, egészen pontosan 617%-kal magasabb az összes megfigyelt macska közül. Összességében azt tapasztalták, hogy a vadon élő hím leopárdok stressz-szintje pedig kevesebb változatosságot mutatott, mint a nőstényeké. Függetlenül attól, hogy védett területen éltek-e vagy sem.
Amikor – legyen szó leopárdról vagy emberről – érzékelünk egy stresszforrást, a központi idegrendszer hormonok kibocsátását aktiválja, amelyek az agyra hatnak. Majdnem azonnal az agyalapi mirigy hormonokat bocsát ki a véráramba, ami szinte késlekedés nélküli adrenalinkibocsátást eredményez. Ez energiát mobilizál, amely növeli a pulzusszámot és a véráramlást az izmokhoz. Így tulajdonképpen fizikai eszközök állnak a rendelkezésünkre a fenyegetés leküzdésére vagy a menekülésre.
A következő órákban a mellékvesék glükokortikoidokat (szteroidhormonok) juttatnak a vérbe. Ezeket a glükokortikoidokat (kortizol vagy kortikoszteron, a fajtól függően) a májban metabolizálják. Metabolizáció után az epén keresztül a bélbe kerülnek, majd a széklet útján távoznak a szervezetből. A veséken keresztül pedig eljuthatnak a hólyagba, ahol a vizelettel választódnak ki.
Korábbi tanulmányok kimutatták, hogy a glükokortikoid-koncentrációk megbízható indikátorai az egyén által tapasztalt zavaroknak. Ezért a glükokortikoid-metabolitok nagyon hasznos fiziológiai indikátorok a stressz mérésére. A tanulmányban a székletet használták fel a szabadon élő leopárdok stressz-szintjének nyomonkövetésére.
Két leopárdpopulációt figyeltek meg. Az egyik 7 ismert egyedből állt, és egy lakóparkban éltek Hoedspruitben, egy kisvárosban, amely a Kruger Nemzeti Parktól, Dél-Afrika legnagyobb vadvédelmi területétől nyugatra található. A másik mintegy 27 leopárdból állt, akik egy a parkkal szomszédos védett területen éltek.
A tanulmányt azzal kezdték, hogy ürülékmintákat és megfigyelési adatokat gyűjtöttek két fogságban tartott leopárdnál. A székletminták segítségével kiértékelték, hogy az öt választott enzim-immunvizsgálat közül melyik a legalkalmasabb a glükokortikoid-koncentrációk változásainak kimutatására a székletben. Végül az enzim-immunvizsgálatok mellett döntöttek, ezek ugyanis széles körben elfogadott analitikai eszközök a biológiai minták kutatására.
A fogságban tartott leopárdokat megfigyelték annak meghatározására, hogy mennyi idő alatt halad át az étel a rendszereiken, így tudták, mennyi idő után kell mintát venniük. Ez lehetővé tette azt is, hogy meghatározzák, mennyi ideig maradnak stabilak a hormonok az ürülékben a méréshez. Ezután ezt az információt felhasználták a két vadon élő leopárdcsoport ürülékében található koncentrációk összehasonlítására.
Hatalmas eredmény, hogy ez a non-invazív módszer igazolást nyert; a kutatók bizakodnak abban, hogy a jövőben további vizsgálatokat végezhetnek azzal kapcsolatban, hogyan járul hozzá a vemhesség, a védett területeken kívüli üldöztetés, a turisták aktivitási szintje és a környezeti tényezők eme ikonikus afrikai faj stressz-szintjéhez, és ezáltal túléléséhez.
Kövess minket!
facebook instagramKapcsolódó cikkek