Miért nehéz a macskák képzése? Milyen Antony Hopkins viszonya a macskákkal? Hogyan forgatták a Rítus című film macskás jelenetét? Halász Árpád állattréner beszél a forgatási élményeiről.

hirdetés

Árpád, ön eleinte kutyák képzésével foglalkozott, majd egyre több állat felkészítésére, és filmekben történő szereplésére lett igény. Hogy kerültek képbe a macskák, és miben mások, mint a többi állat?

H. Á.: Valóban a kutyákkal kezdtem, 1991 óta vezetem a gödöllői kutyaiskolát. Ahogy egyre jobban „belecsöppentünk” a filmes világba, egyre több állatot kellett felkészítenünk a közreműködésre. Eleinte a kutyák mellett elsősorban a háztáji állatokkal dolgoztunk, kacsákkal, libákkal, kecskékkel, bárányokkal stb., majd elérkezett az a pont, amikor azt kérték tőlünk, hogy macskákat vigyünk a forgatásra.

A kutyák után először nekem ez egy rémálom volt, hiszen akinek van macskája, az tudja: már ott, hogy egy macskát berakok egy szállító dobozba, a legtöbb macska szétcsúszik, nem érti a helyzetet.

Majd kiveszem egy vadidegen helyen, ahol elkezd elbújni, menekülni, ha jó az idegrendszere, akkor is „csak” lefekszik, rettenetesen nehéz megcsinálni velük bármilyen jelenetet. Szerencsére volt egy nagyon jó csapatom, összedugtuk a fejünket és megpróbáltunk rájönni, hogyan lehetne a macskákat kiképezni és elvinni forgatásokra.

Utólag azt kell mondanom, hogy a macskák tanítottak meg arra: azt kell elérnem az állatnál, hogy a tanítás adja a biztonságot számára.

Ha bármi történik egy forgatáson, eldurran egy lámpa, vagy valaki elesik, akkor is belemeneküljön a tanult dolgokba, nézzen rám és keresse azt, hogy mi a feladat. Ha a feladatot megcsinálja, soha semmi baja nem történhet, semmi olyan nem történik, ami negatív lenne a számára, hanem a feladat elvégzése az mindig jó. Ezt a technikát kezdtük el alkalmazni minden állatnál, és ezt a macskáknál értettük meg először. Érdekes módon a náluk megtanult dolgokat elkezdtük visszaforgatni a kutyákra és más állatokra is, amitől a kutyázásunk is jobb lett, és mi is sokkal kreatívabbak lettünk. Eleinte azért volt nagyon nehéz, mert a macska extrém módon érzi a félelmet, a túlzást, a bátorítást, a macskának az életben maradás záloga a félelem. Ha nem fél, elüti az autó, elkapja a kutya vagy bármi egyéb. Általában azok az egyedek maradnak meg és örökítenek, amelyek félnek, hiszen van idejük párt keresni. Arra nem szánnak időt a világban, hogy bátrak legyenek. Ezért egy forgatáson, ha fél a színész, ha a macska szempontjából nem kiszámítható a reakciója, úgy nagyon nehéz.

Halász Árpád állattréner sokféle állattal dolgozott már együtt / Fotó: H. Á.

Melyik volt a legemlékezetesebb macskás forgatása?

H. Á.: A rítus című hollywoodi filmben dolgoztunk, amelyben Anthony Hopkins volt a főszereplő. Ő egyébként egy hihetetlenül nagy sztár, és olyan profi, hogy nagyon kevesen tudják megugrani ezt a szintet. Beszélgettünk vele a kamerák mellett a felesége macskáiról, de ha azt mondták, hogy a kamera forog, a pillanat tört része alatt visszaváltott mondjuk Hannibal Lecterre, és utána megint egy kedves nagypapává.

Anthony Hopkins közismerten rajong a macskákért. Az alábbi felvételen Niblo nevű kedvencének zongorázik, nagy átéléssel:

Ez egy ördögűzős film volt, amiben egy csomó macska szerepelt. Van egy olyan jelenet, amikor Hopkins fekszik az ágyon, kinyitja a szemét, és egy macska fekszik a mellkasán és őt nézi. A jelenet lényege, hogy ahogy felül, egy mozdulattal lelöki magáról a macskát. Itt ugye garantálni kellett, hogy nem karmolja meg a macska, egy ekkora sztárnál egy karmolás azonnali újságcikk és még botrány is. Zoli cicánk volt erre megtanítva, nagyon sokat próbáltunk, így bárki lefeküdt, a macska felugrott a mellkasára és elhelyezkedett ott. Anthony Hopkins nagyon szereti a macskákat, és amikor Zoli cica felfeküdt a mellkasára, meg akarta fogni, hogy ott tartsa.

Kértem, ne fogja meg a macskát, hiszen Zoli tudja mindezt, amitől a színész nagyon el volt ájulva, mert a macska jelre lefeküdt, jelre figyelt, nézett, megérintette orral az orrot, ha kellett, tehát nagyon szépen szerepelt.

A rendező boldog volt, hogy minden ilyen szuperül zajlott, majd azt mondta, hogy lesz még egy jelenet, amikor vissza kellen jönnünk, és vesznek még föl anyagot dublőrrel. Egy hét múlva visszamentünk, a dublőr felfeküdt az ágyra. A feje mögé helyezték a kamerát, a macskát szembe kellett fektetnünk, a rendező pedig azt kérte: milyen jó lenne, ha a macska mérgesen fújna egyet.

Néztünk nagyot, és elmondtam, hogy ilyet nem kértek előre, ilyen nincs, de a rendező ragaszkodott ahhoz, hogy valahogy fújassuk meg Zolit, találjunk ki valamit.

Próbáltunk ráfújni, meg mindent is csinálni, de Zoli cica sztoikus nyugalommal feküdt tovább, meg se mozdult. Miután kipróbáltunk egy csomó dolgot, hogy eleget tegyünk a rendező kérésének, eszembe jutott: a lakóbuszban van velünk egy dobermann, mert a forgatásokra mindig viszünk egy plusz állatot azért, hogy a szünetekben tréningezzünk, és szokja a forgatást. Behoztuk a kutyát, de a macska nem fújt. Közelebb vittük, de akkor sem. A végén a dobermann már állt az ágy végén két lábbal, a kolléganőm fogta a nyakörvét, a dobermann feje tök közel volt és fröcsögött a nyála. A macska tovább feküdt, és csak egy halk nyávogást tudtunk kicsiholni belőle. Ezt tudtuk elérni, ez került a filmbe. A tréning miatt Zoli macska annyira biztonságban érezte magát, hogyha ezt megcsinálom, nem lehet baj, mindegy mit ugat ez itt. Ha egy másik szituációban történik mindez, valószínűleg elszaladt volna. De mivel akkor és ott ez volt a feladat, ez adott neki biztonságot. Ugyan nem tudtam eleget tenni a rendezői kérésnek, de én határtalanul büszke voltam Zolira, a macskámra.

hirdetés