Bár a középkorban az állatokat általában valamilyen konkrét feladatra tartották – például vadászatra vagy egérfogásra –, számos olyan beszámoló maradt fenn, amely arra utal, hogy sokukat valójában szerették és ragaszkodtak is hozzájuk, nem csupán a munkájukat ismerték el, így egyáltalán nem elrugaszkodott, ha házi kedvencekként utalunk rájuk.

hirdetés

Kathleen Walker-Meikle Medieval Pets (magyar fordítás egyelőre még nem érhető el) című könyvében megállapítja, hogy az emberek néha általános neveket használtak egy-egy állatfaj minden egyedére. Így azok a terjedelmes listák középkori állatnevekről, melyeket sok honlapon és posztban felfedezhetünk, nem feltétlenül állják meg a helyüket a valóságban. A modern internetes listák jelentős része nem történeti kutatás eredménye, hanem inkább szórakoztató célból készült összeállítások. Ezek gyakran nem adnak meg konkrét forrásokat, kéziratokat vagy pontos datálást. Az emberek a néhány dokumentált példa alapján kreálták ezeket a hangzatos neveket, gyakran kora újkori elnevezésekkel kiegészítve, megspékelve a létező listát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a kreatív elnevezések ne lennének kedvesek vagy izgalmasak, de érdemes őket a helyükön kezelni, ha a hitelesség is fontos számunkra a témában.

Középkori kódex

Így nevezték a macskákat a középkorban

Kathleen Walker-Meikle így ír könyvében: „Angolul a kandúr általános neve a Gyb (gyakran előfordult Gybbe vagy Gibbe formában is – a szerk.) volt, a Gilbert férfinév rövidített formája, amit egyedi házi macskák neveként is gyakran használtak. Legkorábbi ismert előfordulása egy 14. század végi pecséten található, amely egy Gilbert Stone nevű személyhez köthető: a pecséten egy macska látható egérrel, a felirat pedig így szól: „gret: wel: gibbe: oure: cat” (melynek fordítása „Szeretettel köszöntsd Gibbe-et, a mi macskánkat.” – a szerk.). A Jane Scrope verebét, Philipet megevő macskát John Skelton versében szintén Gybnek hívják. A „gib our cat” kifejezés pedig szerepel a 16. század elejéről származó Gammer Gurton’s Needle című színdarabban.”

Találunk példákat más egyedi macskanevekre is a feljegyzésekben: ott van például Mite, aki a 13. században a Beaulieu apátságban kóborolt, vagy Belaud, egy szürke macska, amely Joachim du Bellay tulajdona volt a 16. században. A híres mantovai uralkodó, Isabella d’Este macskáját Martinónak hívták. Az egyik legismertebb középkori macska Muezza, akiről azt tartják, hogy Muhammad próféta macskája volt, és gyakran az imaruháján aludt.

Régi ír jogi szövegek több macskát is említenek név szerint: Meone („kis nyávogás”), Cruibne („kis mancsok”), Breone („kis láng”), és Glas nenta („csalánszürke”). Emellett fennmaradt egy 9. századi ír vers is, amely egy szerzetes és macskája kapcsolatát írja le. A macska neve Pangur Bán, ami azt jelenti: „tiszta fehér”. A teljes verset és a fordítást ide kattintva olvashatod történelmi információkkal kiegészítve.

Nemrégiben találtunk egy nagyon helyes videót az Instagramon, ahol középkori macskaneveket és jelentésüket, valamint eredetüket is megmutatták. Több olyan is van köztük, amit már fentebb említettünk, de olyanok is, amelyek nem biztos, hogy valódi feljegyzésekre támaszkodnak és történelmileg hitelesek. A rövid videót azonban mindenképpen érdemes megnézni a korabeli macskaábrázolások miatt.

Középkori magyar macskanevek

Sajnos nem találtunk olyan magyar középkori forrást, amely macskanevet említett volna, amelynek legvalószínűbb oka, hogy a középkori magyar írásbeliség (oklevelek, krónikák, egyházi szövegek) nem foglalkoztak olyan állattartási részletekkel, amelyek nem a haszonállatok eladását, tartását érintették. Az állatok hazánkban jogi vagy gazdasági minőségben bukkantak föl a szövegekben, név nélkül.

hirdetés