Számos tanulmány azt mutatja, hogy a durva, csipkelődő játék fontos mind az állatok, mind a gyerekek számára, ugyanis rendkívül komoly képességeket fejleszt – olvasható a National Geographic cikkében.

hirdetés

A következők garantáltan megváltoztatják majd, hogyan nézel a macskákra, amikor látszólag durván, intenzíven játszanak.

A kutatások alapján úgy tűnik, hogy a játék nem a készségfejlesztésben jelent előnyt, hanem inkább segít megtanulni kezelni a félelmet

Az oroszlánkölyök és a kutya esete

Gordon Burghardt egy Meg nevű oroszlánkölyök gondozását vállalta magára egy időre a knoxville-i állatkert kérésére. Annak érdekében, hogy Meg levezesse a fölös energiáit, Burghardt és felesége gyakran játszottak vele a fákkal szegélyezett, de kerítéssel nem elkülönített udvarukban. Egy nap a kert szélénél feltűnt a szomszéd kutyája, aki boldogan csóválni kezdte a farkát. Burghart etológusként azonnal látta, hogy a kutya egyértelmű jeleket ad arra, hogy játszani szeretne. De vajon az oroszlánkölyök képes lesz értelmezni ezeket a jeleket? Elvégre két, nagyjából 45 millió évnyi evolúcióval elválasztott fajról van szó.

A kölyök óvatosan a mancsát a kutya hátára tette, a kutya pedig lehajtotta a fejét és előre nyújtotta a lábait, vagyis meghajolt, amely egyértelműen jelezte, hogy készen áll a játékra. Ezután a kutya elszaladt, a kis oroszlán pedig utánaeredt, vagyis vidáman „fogócskázni” kezdtek. „Azonnal megértették a jeleket, hogy egyikőjük sem ellenséges. Megdöbbentő, hogy két ennyire különböző állat képes egyáltalán kommunikálni a szándékait” – magyarázta Burghardt, a Tennessee Egyetem professzora A National Geographic-nak.

A nem mindennapi találkozás nagyjából 50 évvel ezelőtt zajlott le, amikor az állatok játéka még nem számított tudományos kutatásra érdemes témának. De ma már az – ami korábban látszólag csupán fölösleges játék volt, alapvetőnek bizonyul. Az agytörzs mélyén található ősi idegpályák vezérlik a durvának tűnő játékot, amely sok faj esetében meglepően hasonló formát ölt, és sokkal alapvetőbbnek tűnik, mint ahogy korábban feltételeztük. A tanulmányok azt mutatják, hogy ha az állatoktól megvonják ezt a fajta játékot, nemcsak a szórakozás marad el, hanem szociálisan hátrányosan fejlődnek, különösen a másik nemmel való interakciók terén.

Szociális emlősök számára létfontosságú, hogy széles körű játékban vegyenek részt, mind az agyi fejlődés, mind a társas élet szempontjából – és ez az emberekre is érvényes

– mondja Stuart Brown pszichiáter és játékkutató.

A játék bár céltalannak tűnhet, komoly képességeket fejleszt

A viselkedést számos állatfajnál megfigyelték, például a patkányoknál. Ahogy két fiatal patkány birkózik, versengenek azért, hogy az egymás nyakát csipkedjék, birizgálják. A fölényben lévő patkány gyakran enged, ha a hátára fordul, vagy csak részlegesen hajtja végre a védekező mozdulatokat. A harapások gyengék, a dominancia múló, és egyetlen sikoly is elég ahhoz, hogy véget vessenek az összecsapásnak. A fentebb leírt szituációt azonban a kölyökmacskákra is maradéktalanul levetíthetjük.

De például a szarkák is hasonló alapelveket követnek. Ahogy két madár verseng, hogy megcsipegesse a másik fejét, soha nem használják a teljes erőt; felváltva győznek, és abbahagyják, amikor az egyiküknek elég a játékból. És ha valaha láttál gyerekeket birkózni, valószínűleg ugyanezeket az irányelveket figyelheted meg. Ahogy Sergio Pellis, a Lethbridge Egyetem idegtudósa fogalmaz, a durva játék tulajdonképpen előhozza a belőlünk a belső majmot.

Ezek a játékok azonban mindig barátságosak, amelyet például jelez az a meghajlás is, amelyről a kutya és az oroszlán esetében beszéltünk. Ez a típusú meghajlást sok más faj, köztük az oroszlánok és a szarkák is használják. Sőt, Heather Brooks, Burghardt korábbi tanítványa, a Colorado Boulder Egyetem posztdoktori kutatója nemrég több mint 200, fajok közötti játékot vizsgált. Sok videóban, amelyek főemlősöket mutatnak, látható a laza, nyitott száj jellemezte „játékarc”, ami talán az emberi nevetés alapja lehet.

A kutatások során arra is fény derült, hogy a játék iránti hajlam mélyen ágyazódott a fajokba. Azok a patkányok például, amelyekből eltávolították a nagyagykérget, még mindig birkóznak fivéreikkel, ugyanannyiszor kezdeményeznek játékot, és szerepet is cserélnek. Nélküle azonban a patkányok abbahagyják a „kontextusfüggő alkalmazkodást,” például azt, hogy ne legyenek túl durvák a domináns hímekkel. Ha pedig a játékot az agytörzs irányítja, akkor épp olyan ősi ösztön, mint az éhség, a félelem és más motivációs rendszerek.

Úgy tűnik, hogy a játék éppen olyan ősi ösztön, mint az éhség vagy a félelem

Pellis hozzáteszi, hogy bár a legtöbb emlős valószínűleg rendelkezik játékösztönnel, nem mind képes azt kifejezni. Azok a fajok, amelyek rövid és kiszámíthatatlan életűek, nem engedhetik meg maguknak az energiaráfordítással járó, heves játékot. Például az egerek szinte mindent tudnak, amire a túléléshez szükségük van, születésüktől fogva. Nekik nem kell finomítaniuk a döntéshozatalt vagy a társas hierarchia navigálását, amely képességeket a játék fejleszt. Bár erre talán ellenpélda is van: poszméheket is gyakran megfigyelnek játék közben, pedig az életciklusuk rövid. (A dolgozók mindössze néhány hetet élnek.)

A macskák és más emlősök esetében mi lehet a durva játék célja?

Ahhoz, hogy egy viselkedés játék legyen, látszólagos vagy azonnali funkcióval nem rendelkezhet, mégis kevés vadállatnak van extra energiája arra, hogy céltalan dolgokkal foglalkozzon. A birkózás a testvérekkel sok energiát igényel, zajos és feltűnő. Néhány játékos kölyök vadmacska például könnyen felkeltheti az éhes ragadozók figyelmét. És mégis, sok fiatal emlős napja akár 20%-át társaikkal töltött birkózással tölti.

Európaivadmacska-kölykök

Mi tehát a durvának tűnő játék rejtett célja? Eddig általánosan elfogadott vélekedés volt, hogy ez lehetővé teszi a fiatal állatok számára, hogy gyakorolják a felnőttkorukban szükséges viselkedésmintákat. Bár ez ésszerűnek tűnhet, Gisela Kaplan, az ausztrál New England Egyetem emeritus etológia professzora szerint ha alaposan megnézzük az állatokat, valójában nem alkalmaznak nehéz vagy tipikus mozdulatokat a játékos harcban. A játékos harc során nem olyan mozdulatokat használnak, amelyekkel valóban kárt tehetnének a másikban. Kaplan szerint a játék nem jelent előnyt a készségfejlesztésben, hanem inkább segít megtanulni kezelni a félelmet.

A kutatók ezt úgy tesztelték, hogy megvonták a fiatal patkányoktól a játék lehetőségét. Eredményül szorongó, instabil állatokat kaptak, akiket könnyen kibillentett a más patkányokkal való találkozás, hajlamosak voltak túlreagálni, és az ambivalens jelekre agresszióval vagy védekező visszahúzódással reagáltak. Később ezek a szociális hibák szexuális inkompetenciában jelentkeznek. A játékmegvonás miatt a hím patkányok a nőstényekkel helytelen oldalról próbálnak párosodni.

Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a játék célja kevésbé nyilvánvaló annál, mint hogy felkészít a védekezésre és a harcra.

A játékos harc valójában nem a harci képességeket gyakoroltatja, hanem a prefrontális kérget trenírozza arra, hogy kitalálja: »Hogyan módosítsam a viselkedésem a helyzethez képest?«

– nyomatékosította Pellis.

hirdetés