Minél inkább megismerjük a macskákat, annál biztosabbak vagyunk benne, hogy páratlan élőlényeket nevezhetünk a barátainknak. Mindenféle elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy az anyatermészet valami igazán kiválót alkotott az esetükben.

Gyakran esik a szó a különféle készségeikről és tulajdonságaikról, ám ritkán beszélünk arról, hogy tulajdonképpen milyen gyors is lehet egy macska. Pedig hidd el, ezen a területen is az élvonalban vannak! Lássuk máris, hogy milyen gyorsan tud futni egy macska, és miért nincs esélye velük szemben még a világ leggyorsabb emberének sem.

Ha egy macska nekiiramodik, az embernek esélye sincs

Milyen gyorsan fut egy házi macska?

Ez hasonlít egy átlagos kutya sebességéhez (24–44 km/óra), de persze van ennél gyorsabb és lassabb is, hiszen az angol agár 72 km/órás tempójával nehéz felvenni a versenyt.

Usain Bolt 2009-ben 100 méteren döntötte meg egyik alkalommal a világrekordot, amit 9,58 másodperc alatt futott le. A világrekord futása során a végsebessége 37,58 km/óra volt, miközben a top sebessége a futás során (60-80 m) elérte a 44,72 km/órát. A világon leggyorsabban futó emberének rekordját még ma is ő tartja. Ám ez sem lenne elég ahhoz, hogy lenyomja Cirmit, pedig Bolt hónapokon, mondhatni, egész addigi életén át készült erre a megmérettetésre.

Egy átlagos személy persze még messzebb kerül attól, hogy egy macska nyomába érhessen, ugyanis a hétköznapi személyeknek – akik többé-kevésbé mozognak, de nem sportból élnek – végsebessége körülbelül 24 és 35 km/óra között van.

Lakásod uralkodója persze nem veheti fel a versenyt egy gepárddal, amely 80–130 km/órával képes nyargalni, de nincs túl messze a leopárdtól, amely végsebességét körülbelül 58 km/óra körül mérik. De ha már a nagymacskáknál tartunk: az oroszlán sebessége körülbelül 74 km/óra, a pumáé 80 km/óra, ahogy a jaguáré is, a tigrisé 64 km/óra, míg a hópárducé 65 km óránként. (Fontos hozzátenni, hogy bár az egyszerűség kedvéért így fogalmaztunk, sem a puma, sem a gepárd nem nagymacska.)

A gepárd a leggyorsabb szárazföldi emlős

Gondolhatnánk, hogy egy állat gyorsasága az izmainak méretétől függ: nagyobb erő = nagyobb sebesség. Ez részben igaz, de egy elefánt sosem fogja lehagyni a gazellát. Akkor hát mi határozza meg valójában a maximális sebességet?

Mi határozza meg egy lábas élőlény gyorsaságát?

Nemrég Michael Günther biomechanikus, aki korábban a Stuttgarti Egyetemen dolgozott, egy tudóscsoporttal arra vállalkozott, hogy feltárja azokat a természeti törvényeket, amelyek meghatározzák az állatok maximális futási sebességét. A Journal of Theoretical Biology című folyóiratban megjelent tanulmányban egy összetett modellt mutattak be, amely figyelembe veszi a testméretet, a lábhosszt, az izomsűrűséget és más tényezőket, hogy meghatározzák, milyen testfelépítés a legideálisabb a sebesség szempontjából.

Ez a kutatás betekintést nyújt a lábas állatok biológiai evolúciójába és mozgásmintáik kialakulásába. Az ökológusok számára segíthet megérteni, hogyan befolyásolja a sebesség korlátja a fajok eloszlását, élőhelyválasztását és közösségi dinamikáját. A robotikával és orvostechnikával foglalkozó szakemberek pedig hasznosíthatják az eredményeket kétlábú járó robotok és protézisek tervezésénél.

Futásra született

Korábbi kutatások, például a Myriam Hirt által vezetett, arra jutottak, hogy a sebesség kulcsa az anyagcserében rejlik: abban, ahogy a test az energiát az izmokba juttatja. Eszerint a nagyobb testű állatok gyorsabban kifogynak ebből az „üzemanyagból”, mert tovább tart felgyorsítaniuk saját testtömegüket – ez az izomfáradás jelensége. Emiatt – elméletben – egy ember gyorsabb lehetett volna, mint egy Tyrannosaurus rex.

A maximális sebességet ezek befolyásolják

„A maximális sebességet két tényező korlátozza” – magyarázza Robert Rockenfeller, a Koblenz-Landau Egyetem matematikusa, a kutatás társszerzője. Az első a légellenállás, amely minden egyes lépésnél akadályozza az előrehaladást. Mivel ez nem nő a testtömeggel, a kisebb állatok esetén ez válik a fő korlátozó tényezővé. „Ha végtelenül nehéz lennél, végtelenül gyorsan tudnál futni – a légellenállás alapján” – teszi hozzá Rockenfeller.

A második tényező a tehetetlenség – az a fizikai ellenállás, amit egy test tanúsít, amikor mozgásba akar lendülni. Futás közben ennek legyőzésére csak egy rövid idő áll rendelkezésre: a talajfogástól a láb felemelkedéséig. Ez a nagyobb testű állatoknál jelentős korlátot jelent. Így a kisebb testek előnyt élveznek.

Hópárduc mozgásban

A kutatók szerint az ideális egyensúly a légellenállás és a tehetetlenség között 50 kg körül alakul – nem véletlen, hogy ez a gepárdok és villásszarvú antilopok átlagos súlya. A kutatócsoport kiszámolta a különböző testfelépítésekhez tartozó elméleti maximális sebességeket is 100 kilogrammos testtömegnél. Egy ekkora házi macska akár 74 km/órával is futhatna; egy óriáspók – ha a lábai elbírnák – elérhetné az 56 km/órát. Az emberi testfelépítés viszont itt sereghajtó: egy 100 kilós ember körülbelül 39 km/órára képes.

A testtömeg azonban nem minden

A lábhossz is fontos tényező. A hosszabb lábú állatok tovább tudják tolni magukat, mielőtt a lábuk elhagyja a talajt, így több idő áll rendelkezésükre a gyorsulásra.

A négylábú állatok egyébként nem is feltétlenül azért gyorsabbak nálunk, mert 4 lábuk van, hanem mert a törzsünk függőlegesen helyezkedik el, így a gravitáció teljes hatása érvényesül rajtunk. A két lábon járók merevebb gerincet fejlesztettek ki az egyensúly miatt, míg a vízszintes törzsű állatok rugalmasabb gerincet kaptak, amely elősegíti a hosszabb talajkapcsolatot.

A vizsgálatok szerint a gyorsaság tekintetében az emberi test már a határainál van

Érdekes azonban, hogy az elemzéseik szerint minden állat elérheti a maximális sebessége 90%-át azelőtt, hogy kifogyna az „üzemanyagból”. Carl Cloyed, az alabamai Dauphin Island Sea Lab ökológusa szerint evolúciós szempontból a biomechanikai magyarázat meggyőzőbb, mint az izomfáradás elmélete. „Várható, hogy az élőlények adaptálódtak ehhez” – mondja, de elismeri, hogy további kísérletek szükségesek a modell megerősítéséhez.

Valaha megdönti valaki Usain Bolt rekordját? Valószínűleg igen – de nem sokkal javít majd rajta. A sprintelés biomechanikája azt mutatja, hogy az emberi test már most a lehetőségei határán van. És ha valaki egyszer mégis elnyeri a „világ leggyorsabb embere” címet, be kell érnie azzal, hogy csak az emberek között az. Az állatvilágban bizony nem vagyunk túl különlegesek.