A mai macskafélék ősei rendkívül változatosak voltak, és legalább annyira borzongatóak. Volt például egy faj, melynek önélező fogai könnyedén átvágták még a legtömörebb, legkeményebb húst is.

hirdetés

Hogy melyik ez a faj, mindjárt eláruljuk, és mutatunk 4 másik prehisztorikus macskafélét is.

Heinrich Harder illusztrációja levelezőlapon egy barlangi oroszlánról / Fotó: Wikimedia Commons

5 prehisztorikus macskaféle

A macskafélék mintegy 30 millió évvel ezelőtt jelentek meg Eurázsiában, körülbelül 25 millió évvel azelőtt, hogy őseink először feltűntek volna Afrikában. Azóta öt kontinensen terjedtek el, és csúcsragadozókká váltak a világ legkülönfélébb élőhelyein. A macskafélék, vagyis a Felidae családjába 41 ma is élő, valamint 120 kihalt faj található – utóbbiakból szemezgettünk.

1.) Smilodon

Kezdjük is rögtön egy klasszikussal, a Smilodonnal (jelentése tört fogú), vagyis ahogy többen ismerik, a kardfogú tigrissel. Az elnevezés azonban nem egyetlen fajt takar, hanem a rendszertani besorolás értelmében egy nemet, melynek 3 különálló faját ismerjük. Neve ellenére csak nagyon távoli rokonságban áll a tigrisekkel és a mai macskafélékkel is a DNS-elemzések alapján. A kardfogú tigrisek a macskafélék családjában kapnak helyet, a mára kihalt kardfogú macskaformák alcsaládjában.

Észak- és Dél-Amerikában éltek a pleisztocén idején, nagyjából 2,5 millió évvel ezelőttől 10 ezer évvel ezelőttig. A kövületek alapján biztosan állítható, hogy erőteljesebb felépítésűek voltak bármelyik mai nagymacskánál, különösen mellső lábaik voltak jól fejlettek, szemfogaik pedig feltűnően hosszúra nőttek – a legnagyobb fajnál, a S. populator-nál elérték a 28 cm-t is. Hosszú fogaik miatt szájukat jóval nagyobbra tudták tátani, mint a mai macskafélék. Csak hogy tudj mihez viszonyítani, egy Smilodon körülbelül 100 foknyira is ki tudta nyitni a száját, míg egy mai oroszlán körülbelül 65 fokig képes erre.

Smilodon csontvázszerkezet a Field Természettudományi Múzeumban kiállítva / Fotó: Jonathan Chen - Wikimedia Commons

A fajok egyedei olyan nagy termetű növényevőkre vadásztak, mint a bölények és a tevék ősei. Kipusztulásukat a zsákmányállatok eltűnése okozta. A Smilodon agyának felépítése hasonló volt a mai macskákéhoz, vagyis hallása, látása, mozgáskoordinációja is hasonló lehetett. Társas életével kapcsolatban csak következtetnek a kutatók.

2.) Proailurus

A Proailurus nemzetség Európában és Ázsiában élt körülbelül 25–30,8 millió évvel ezelőtt, a késő oligocén és a miocén időszakban. Gyakran írják le az első „igazi” macskának, amely minden ma élő macskaféle közös őse lehetett.

A mindössze körülbelül 9 kg-os állatok testfelépítését leginkább a mai menyéthez, cibetmacskához hasonlítják: hosszú farokkal, nagy szemekkel, éles karmokkal és fogakkal rendelkeztek. Valószínűleg részben fán élő életmódot folytattak: az erdő talaján vadásztak, majd a zsákmányát a lombkorona biztonságába hurcolták – akárcsak a mai leopárdok. Fő zsákmányukat kis termetű rágcsálók alkothatták.

3.) Simbakubwa

Kakukktojás a listán a Simbakubwa – amely szuahéli nyelven nagy oroszlánt jelent –, ugyanis nem macskaféléről van szó, hanem egy, a Hyaenodon nembe tartozó ragadozóról. (A név azonban megtévesztő lehet, ennek a csoportnak nincs köze a hiénafélékhez. Egy teljesen külön ágról származik, mint a mai ragadozók.)

A Simbakubwa körülbelül 23 millió éve élt Afrikában. Külsőre tigrisszerű lehetett, ám sokkal nagyobb: a becslések szerint 1300 kilogrammot is nyomhatott, vagyis nagyjából 900 kilóval többet, mint a valaha feljegyzett legnagyobb tigris. (A tigrisek egyébként a legnagyobb méretű ma élő macskafélék.) Állkapocscsontjai önélező fogakat viseltek, amelyek tökéletesek voltak vastag húsdarabok átvágására.

Érdekesség, hogy a Simbakubwa kutokaafrika első fosszíliáit olyan paleontológusok fedezték fel, akik korai emberszabású majmok maradványait keresték Nyugat-Kenyában, a Meswa Bridge lelőhelyen, 1978 és 1981 között. Hosszú éveken át tárolták a leleteket a kenyai Nairobi Nemzeti Múzeumban, ahol kezdetben hiénák maradványainak vélték őket. 2013-ban Matthew Borths paleontológus, aki hyaenodontákról írt disszertációt, rátalált ezekre a példányokra, és azonnal felismerte, hogy egy ebbe a csoportba tartozó állathoz tartoznak.

4.) Panthera spelaea

A Panthera spelaea, vagyis a barlangi oroszlán a pleisztocén idején élt Eurázsiában, és a Würm-glaciális, vagyis a legutóbbi jégkorszak végével tűnt el, mintegy 13 000 évvel ezelőtt. Kihalásának oka valószínűleg a túlzott emberi vadászat lehetett.

A pleisztocén emberének kortársa volt, és a barlangrajzok alapján hatalmas termetű állat lehetett – körülbelül egyharmaddal nőhetett nagyobbra a ma élő oroszlánoknál –, azonban vonásaiban valószínűleg különbözött tőle. Nem volt sörénye, a farka végén nem volt bojt, a testét vastagabb és hosszabb szőrzet fedte és a fülei is kisebbek voltak. Pontos besorolása még ma is vitatott: koponyájának alakja alapján inkább a tigrisekkel rokonították, viszont a DNS-vizsgálatok szerint úgy tűnik, hogy inkább az afrikai oroszlánokkal állt közelebbi rokonságban.

Rénszarvasokra, medvebocsokra és más nagy testű emlősökre vadászott. A medvekölykök után kutatva gyakran merészkedett barlangokba, ahol könnyen összetalálkozhatott az ott menedéket kereső őseinkkel. Kapcsolatunkat velük lenyűgöző franciaországi barlangrajzok örökítik meg, emellett elefántcsont-faragványok és agyagszobrocskák is fennmaradtak.

5.) Miracinonyx

A Miracinonyx nem két ismert faja a pleisztocén kori Észak-Amerikában élt, és az utolsó jégkorszak végével, mintegy 10 000 évvel ezelőtt halt ki. A nem képviselőit magyarul észak-amerikai gepárdnak, vagy egyszerűen amerikai gepárdnak is nevezik. Nagymértékben hasonlítottak a ma Afrikában élő gepárdra: hosszú lábaik és karcsú, gyors futáshoz alkalmazkodott testük volt – bár úgy gondolják, nem lehettek olyan gyorsak, mint a mai gepárdok. A DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy a legközelebbi élő rokona a puma és a jaguarundi, ami azt jelenti, hogy külsejük konvergens evolúció eredménye, vagyis a hasonló külsőt a hasonló életmód eredményezte.

Feltehetően magányosan éltek és kisebb növényevőkre vadásztak, karmaik a mai gepárdokkal ellentétben teljesen visszahúzhatóak voltak. Súlyuk általában 70 kg körül mozgott, hosszúságuk 170 cm, melyből a farok 92 cm. Eltűnésüket valószínűleg a zsákmányállataik eltűnése okozta, melyet a jégkorszakot követő gyors felmelegedés eredményezhetett vagy egyes elméletek szerint a túlzott emberi vadászat.

(A nyitó kép AI által generált és kardfogú tigrist ábrázol.)

hirdetés