A 10 ázsiai macskafajta
Közzétéve: 2025. 08. 12. 06:30 -
- Fotók: Getty Images Hungary • 6 perc olvasásKözzétéve: 2025. 08. 12. 06:30 -
- Fotók: Getty Images Hungary • 6 perc olvasás
Az alábbi gyűjtéssel nem volt egyszerű dolgunk, ugyanis csak azokat a fajtákat szerettük volna megmutatni, amelyek valahol Ázsiában alakultak ki természetes módon. Tehát a lista nem tartalmaz olyan macskákat, amelyek két ázsiai fajta keresztezésével jöttek létre később (például tonkinéz), és olyanokat sem, amelyek esetében gyanítható, hogy az ős ugyan egy Ázsiából hozott kiszemelt példány, de az nem bizonyítható, hogy több hasonló cica közül választották volna ki és kezdték volna meg vele a tenyésztést (például perzsa, burmai szent templommacska).
A következő ázsiai macskafajtákat a TICA, a CFA vagy a FIFé hivatalosan is elfogadja, egyes esetekben mindhárom macskás szervezet.

Törökország helyzete földrajzi szempontból érdekes, ugyanis átmenetet képez Ázsia és Európa között. Nagyobb része az ázsiai kontinensen terül el, egy egészen kicsi része pedig Európában. A török van-macska kialakulása az ország legnagyobb tava, a Van-tó környékén zajlott le, amely Ázsiában van, így a fajtát is ázsiainak tekinthetjük abban az esetben, ha szigorúan a földrajzi elhelyezkedést vesszük. (Abba most talán a macskafajták szempontjából nem érdemes belemenni, hogy bár a törökök etnikai és nyelvi eredete ázsiai, a modern időkben tudatosan orientálják az országot Európa felé.)
Visszatérve ehhez a fantasztikus fajtához: talán úgy tűnhet, hogy meg is szegjük a bevezetőben tett kitételünket, hiszen a török van-macska modern tenyésztése csak 1955-ben kezdődött meg, amikor is 2 brit fotós 2 példányt vitt haza, majd megkezdték velük a tenyésztést. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a fajta szülőhelyén régi múltra tekint vissza és természetes módon alakult ki; úgy hiszik, hogy már a kereszteshadjáratok idején is vittek ezekből a macskákból Európa országaiba.

Úgy tartják, hogy a török angóra Ankara környékén alakulhatott ki természetes módon, így nála is, ahogy a van-macska esetében is igaz a földrajzilag is megerősített ázsiai származás. Történetük azonban az 1600-as években élénkült fel igazán, amikor is a Közel-Keletről Európába kerültek ezek a cicák. Franciaországban különösen népszerűek voltak, sőt, egyes források szerint Marie Antoinette is tartott ilyen macskákat – mondjuk ő mit nem, inkább az a kérdés. Az Angliában megindult intenzív tenyésztés során olyannyira összevegyítették őket a perzsa macskákkal, hogy majdnem eltűntek. Az 1930-as években a török kormány ezért megkezdte a fajta megőrzését, elsősorban a tiszta fehér példányokra koncentrálva.

A japán csonkafarkú alakja már a középkori japán művészetekben is megjelent; a jelenleg érvényben lévő elmélet szerint ezeket a cicákat a 6. században hozták be koreából. Eredetileg csak a császári udvar tagjai tarthatták őket, ám egy 1602-ben hozott rendelet értelmében el kellett engedni ezeket a macskákat, hogy segítsenek a kártevők elleni harcban, ami fontos volt a selyemipar megőrzéséhez. Ennek köszönhetően pedig elterjedtek az egész országban.

Törökországhoz hasonlóan Oroszország, a Föld legnagyobb kiterjedésű országa szintén két kontinensen terül el, Ázsiában és Európában. Az orosz lakosság kb. 75–80%-a Európa területén él, ám egy multietnikus és multikulturális országról van szó, ahol rengeteg más népcsoport is él – például a tatárok, baskírok, jakutok vagy burjátok a teljesség igénye nélkül –, akik ázsiai eredetű népek.
A kuríliai csonkafarkú a Kuril-szigeteken alakult ki természetes módon, amely a II. világháború óta Oroszországhoz tartozik, ám Japán igényt formál a 4 legdélebbi szigetre, amely területi vita a mai napig nem zárult le. A macskafajta szempontjából ennek azonban nincs jelentősége. Úgy gondolják, hogy a fajta legalább 200 éve él ezeken a távoli szigeteken. Rövid farkukkal és kiváló vadászkészségükkel felkeltették a figyelmét a helyi katonáknak és kutatóknak, akik 20. század közepén vitték tovább őket Oroszország belsőbb területeire.

Thaiföld neve 1939-ig Sziám volt, ezután változott Thaiföldre. 1945-ben visszakapta ugyan eredeti nevét, de 1949-ben újra Thaiföldre változott. A névváltozásnak politikai és nemzeti identitással kapcsolatos okai voltak. A „thai” szó jelentése „szabad” vagy „szabadság”, a névváltozás célja pedig az volt, hogy kifejezzék a thai nép önállóságát és függetlenségét, hogy tudassák a világgal, egy olyan nemzetről van szó, amely büszkén áll ellen a gyarmatosításnak és idegen befolyásnak.
A sziámi macskák pontos eredete homályba vész, de annyi biztos, hogy Kelet-Ázsiából származnak. Már az 1350 körüli thaiföldi kéziratokban is feltűnnek, jellegzetes maszkos mintázatukkal. Európában először 1871-ben mutatták be őket a londoni Crystal Palace-ban rendezett kiállításon, Amerikába pedig 1879-ben kerültek, ajándékként az akkori elnök feleségének.

A korat Thaiföld Korat tartományából származik, és már a 14. századi „Macskák Könyve” (Tamra Maeo) is szerencsehozóként említi. Ezeket az ezüstös bundájú cicákat hagyományosan menyasszonyoknak ajándékozták jókívánságként. Az első példányok 1959-ben érkeztek az Egyesült Államokba, majd tíz évvel később újabb 9 egyed érkezett Thaiföldről a tenyésztési program erősítésére. A fajta mai formájának kialakítását Daphne Negusnak köszönhetjük.

A wichienmaat-ok, vagyis a tradicionális thai kék szemű, világos testű, végpontjain sötét színű macskák a becslések szerint már 700 éve részei a thai kultúrának; már az Ayudhia királyság idejéből is ismertek róluk írásos emlékek. A 19. században brit utazók fedezték fel ezt a különleges fajtát, amit „sziámiként” vittek nyugatra, ahol tovább tenyésztették, és megváltoztatták valamennyire az eredeti megjelenést. A fajta az 1950-es években kezdett eltávolodni a sziámitól. A thai macska, amire régi típusú sziámiként is utalnak egy mérsékeltebb típus maradt, kevésbé karcsú, kevésbé hosszú fejű, valamint könnyebb csontozatú.

Bár a khao manee-t sokan új fajtának gondolják, valójában egy régi, szerencsét hozó macska, amely már a 14. századi, fentebb több ízben említett „Macskák Könyvében” is szerepelt. A legenda szerint a thai királyi család titokban tartotta ezt a fajtát, hogy megőrizze különlegességét. Egészen 1999-ig csak Thaiföldön éltek, ekkor került az első példány az Egyesült Államokba, ahol tenyésztési programot indítottak.

A szingapúri macska is, akárcsak a többi a listán, egy természetesen, utcai állatokból kialakult fajta, amely Szingapúr„élő nemzeti emlékműve”, és „Kucinta”, vagyis „Szeretett Macska” néven ismert. 1975-ben az amerikai Hal és Tommy Meadow vittek magukkal 5 példányt az Egyesült Államokba, innen indult meg a tenyésztése ezeknek a kis testű, kifejező tekintetű cicáknak.

A Burma névből 1989-ben lett a ma is használatos Mianmar, amely váltásnak politikai és társadalmi okai voltak. A döntés meghozatalában talán a legnagyobb szerepe annak volt, hogy ezáltal tükrözhették a soknemzetiségű lakosságot, és végre nem a katonai kormányzat használta a saját hatalmának megerősítésére. (A Burma név a bamar népcsoport nevéből eredt, amely a legnagyobb etnikai csoport az országban.)
Újra visszautalunk a bevezetőben elmondottakra, a burma esete ugyanis összetett. Szintén természetes módon alakult ki, a Maláj-félszigeten őshonosan volt több hasonló megjelenésű, típusú cica is, ám megdöbbentő módon a mai tenyészetek nagy része egyetlen macskára, Wong Mau-ra vezethető vissza, akit 1930-ban vittek Amerikába. Ő egy kompakt, dióbarna cicus volt sötétebb fej-, láb- és farokrészekkel. Wong Mau később többféle kiscicát is a világra hozott, akik azonban mind örökölték barna színét és egyéb fajtajellegeit.

Kövess minket!
facebook instagram
Kapcsolódó cikkek