- Soha többé nem lesz másik macskám – mondtam 2023-ban, miután a májdaganattal való, egy éven át tartó küzdelem után el kellett altatni Mazsolát, aki 19 évet töltött velem, egészen pici korától. Úgy éreztem, sosem tudok majd egy cicát sem ugyanúgy szeretni, és rettegtem attól, hogy újra át kell élnem a veszteséget, illetve az azzal járó traumát. De ahogy telt az idő, szép lassan minden megváltozott.

hirdetés

Körülbelül egy év kellett ahhoz, hogy mindezt feldolgozzam, ezután kezdtem úgy érezni, hogy újra közel tudok magamhoz engedni egy macskát, és azt is, hogy a lakás nem igazi otthon egy doromboló, nyávogó bársonytalpú nélkül. Azon kaptam magam, hogy folyamatosan az állatmentő szervezetek és a menhelyek közösségi oldalait böngészem, mígnem egyszer csak megpillantottam az akkor még Bontós Honey nevet viselő feketeség képét. Nem túlzok, ha azt mondom, szerelem volt első látásra.

Első találkozás Honey-val

Az örökbefogadás előtti hetek

Néhány hétig gondolkoztam, de egyszerűen nem tudtam őt kiverni a fejemből, ezért úgy döntöttem, írok egy üzenetet az Instagramon. Érkezett is nemsokára a válasz, hogy Honey a Noé Állatmenhelyen van, egyelőre karanténban, mert frissen érkezett, oltásokra vár, és csak adott napokon, adott időpontban fogadhat látogatókat. Mivel ezek sajnos délelőttiek voltak, párommal úgy döntöttünk, ellátogatunk a menhelyre hétvégén, hogy megismerkedjünk több cicával is. Végül olyan szerencsénk volt, hogy sikerült bejutnunk Honey-hoz. Amikor beléptem az ajtón, megláttam őt az apró kis karantén ketrecében, ránéztem, ő pedig rám, és azonnal eldobta magát, majd hemperegni kezdett. Azt hiszem, itt már tudtam, hogy haza fogom vinni.

Már a kezdetektől tudtam, hogy ismét egy fekete cicát szeretnék örökbe fogadni

Megtudtuk, hogy egy bontóban nőtt fel, valószínűleg ott is született, akkor körülbelül fél éves lehetett, és arról is előre szóltak, hogy nem egy „ölben ülős” cica, valószínűleg soha nem is lesz az. Honey tartott tőlem egy kicsit, ölbe nem engedte venni magát, de dorombolt, hízelgett, majd a mancsával a tányért paskolgatva jelezte: elfogyott az alutasakos, ha már ott vagyok, igazán adhatnék neki. Amikor pedig elege lett a simiből, eltolta a kezemet a mancsával, mire én jót nevettem, a menhely dolgozói pedig mosolyogva azt mondták: „Hát igen, ilyen a fekete macska mentalitás.”

Bár legszívesebben mindegyik cicát hazavittük volna, Honey volt az, aki a legjobban megdobogtatta a szívemet. És nemcsak azért, mert már a kezdetektől tudtam, hogy ismét egy fekete cicát szeretnék örökbe fogadni, hiszen ők a legkevésbé keresettek, és ők azok, akikkel a leggyakrabban fordul elő, hogy állatkínzás áldozatává válnak. Így hát nem is gondolkoztunk két-három napnál többet, egyeztettünk a menhellyel, hogy az egyhetes utazásomat követő szerdán el is hoznánk.Megkérdeztük, mit eszik, mit szeret, mit tanácsolnak, és mindent betartottunk.

Az első nap a menhelyi cicával

Éjszaka szinte alig aludtunk, úgy vártuk a cicát, ezért reggel 9 után el is indultunk érte. Szerencsére tapasztalt cicagazdiként tudtam, hogy mire van szüksége, így beszereztünk mindent, a kis „bázisát” pedig a dolgozószobába rendeztük be. Ide tettük az almot, a fekvőhelyet, a kaparót, a tányérjait és a játékát is. Felkészültünk arra is, hogy félni fog, ezért mindent úgy intéztünk, hogy ne bújhasson be szűk, veszélyes helyre, de hagytunk neki egy kis rejteket a kanapé mögött.

A menhelyre érve már hozták is egy hordozóban, ő pedig óriási szemekkel, meglepődve nézett, a papírok aláírása, a dokumentumok kitöltése közben pedig végig kétségbeesetten nyávogott. Nagy nehezen végül sikerült áttenni a saját hordozónkba. A kocsiban végig fogtam az ölemben ezzel együtt, és amíg én beugrottam az állatpatikába egy bolhairtó cseppért, páromnak már sikerült is kicsikarnia belőle egy kis dorombolást az álla simogatásával.

A menhelyre érve már hozták is egy hordozóban

A lakásba érve a nappali szőnyegén tettük le a hordozót, Honey pedig – aki egyébként nálunk a Noir nevet kapta – ijedten nézelődött, és ahogy sejtettük, be is sietett a kanapé mögé. Aztán az egész napját itt töltötte evés, ivás nélkül.

Nem estünk kétségbe, tudtuk, hogy az első napon valószínűleg erre számíthatunk, de persze odakészítettük a tányérjait a biztonság kedvéért. Sokszor ránéztünk, megpróbáltuk megsimogatni, de nem erőltettünk semmit, hogy ne stresszeljük. Nagyjából egy óra elteltével dorombolás hallatszódott a búvóhelyéről, és órákon keresztül tartott. Estére már hempergett a kanapé és a fal között, játszott, megmutatta a pocakját, ami a bizalom jele, úgyhogy nagyon örültünk. Persze, minden apró kis haladáson meghatódtam.

Első este már hempergett és játszott a kanapé mögött

Egyre közelebb jött, egy-egy fejsimit engedett, de esze ágában sem volt kijönni a biztonságos zugból. Este, lefekvés előtt ivott először, végül pedig úgy döntöttünk, hogy óvatosan megpróbáljuk kivenni, és betesszük a dolgozóba, ahol minden cicabiztosra lett kialakítva: semmit nem tudott leverni, és semmit nem hagytunk ott, amivel kárt tehetett volna magában. Nagyon megijedt, kapálózott, rugdalózott a kezemben, ki akart ugrani, de tudtuk, hogy nem egy „ölcica”, ezért erre is számítottunk. Az éjszakát csendben végigpihente a saját kis szobájában, reggel pedig, amikor kinyitottam az ajtót, meglepődve nézett, majd sietett is vissza a nappaliba a kanapé mögé. Megnyugodva láttam, hogy evett és ivott is az éjjel.

A következő 2-3 nap nagyjából hasonlóan telt, de egyre közelebb engedett minket. A második nap délutánján már kijött a két kanapé közé – ez nagyjából akkora terület volt, mint a karantén kennel a menhelyen – így ide rendeztük be napközben a mini birodalmát fekvőhellyel, játékkal. A harmadik napon már a fekhelyén aludt, és elkezdte felfedezni az egész lakást. Folyamatosan dorombolt, láttuk, hogy boldog és hálás, amiért egy meleg lakásban, szerető gazdikkal lehet, de minden hangosabb zajtól összerezzent, és azt is észrevettük, hogy fél a férfihangtól.

Honey, aki nálunk a Noir nevet kapta, gyorsan otthon érezte magát

Egy hétig voltam vele home office-ban, és nagyjából ennyi is kellett ahhoz, hogy felfedezze a lakást, valamennyire feloldódjon, és közelebb engedjen magához minket. Az első dagasztás körülbelül három hónap után jött el – persze, hogy megkönnyeztem –, és most, fél év után tartunk csak ott, hogy mellénk bújik a kanapén, de az ölembe még mindig csak kétszer feküdt. Március óta minden egyes napomat boldogabbá, vidámabbá teszi: egy elképesztően jófej, vicces, különleges és ragaszkodó cicával, társsal lettem gazdagabb, aki már beszélget, mindenhova követ, imádja a zöldségeket és úgy hurcolja körbe a szájában a játékait, mintha csak kutya lenne.

hirdetés